|
V. Fejezet: A gőzös "rabja"
DemiMurgos 2008.04.07. 12:39
A gőzös "rabja"
Belefújt a sípjába, s a felszállást segítő rúdba kapaszkodva, elrikkantotta magát.
- Kérem, szálljanak fel, a vonat azonnal továbbközlekedik!
Miután behúzódott az egyik kocsiba, érezte, hogy lába alatt megindul a hatalmas fémtömeg, egy újabb világot tűzve úticélul magának. Nem volt sok ideje töprengeni: megfogta az oldalán lógó táska pántját, megigazította shildes sapkáját, és újabb körútra indult a vonat teljes hosszában. Örült, mert már a fél vonat a háta mögött volt, s ahol már megfordult, automatikusan bűbáj jelezte a jegy nélkül utazókat. Igaz, a varázslat lefoszlott, mire végigért a vonat teljes hosszában, de a nagyobb állomásokig ki szokott tartani. Akit pedig nem sikerült elcsípnie, azt elcsípték az állomáson várakozó ellenőrök. Benyitott az egyik fülkébe, szokásos:
- Szép jónapot kívánok, jegyeiket, bérletüket kérem szépen! - köszöntésével. Míg a jegyeket lyukasztgatta, volt ideje megfigyelni a társaságot. Ebben a fülkében két, ifjú elf ült, egy fiatal leány, és egy nála pár évvel idősebbnek tűnő fiú. Az utóbbin látszott, hogy fülig szerelmes utastársába, s a lány arcára is finom pír ült ki, miközben partnerére tekintett.
- Remek választás egy ifjú párnak - olvasta le úticéljukat a jegyükről, mielőtt visszaadta volna őket.
- Oh, kérem, mi nem... Vagyis... - kezdtek egyszerre habogni, de a kalauz csak legyintett.
- Ugyan, kérem, én is voltam fiatal, én is voltam szerelmes! Most a vonat a szerelmem, az út a lakhelyem. További szép napot, és sok boldogságot! - emelte meg kissé a sapkáját, mielőtt kilépett volna a fülkéből. A következő kettő üres volt ebben a kocsiban, aztán elérkezett egy ismételten "lakott" fülkéhez.
Finom mozdulattal elhúzta az ajtót: odabent egy áttetsző szárnyú, vörös hajú nő ült, egyedül. Ölében számtalan vadvirág, épp koszorút font belőlük. Mikor a kalauz belépett, finoman biccentett, elővette a jegyét, és a férfi kezébe adta.
- Hazafelé? - igazította meg a szemüvegét a férfi, miközben, kiélve művészi hajlamait, virágformát lyukasztott a vékony papírba. Időnként, egy - egy utasát megajándékozta egy ilyen különlegességgel. A nő csilingelő kuncogással felelt. Borsódzó háttal adta vissza a jegyet a tulajdonosának, s további jó utazást kívánva becsukta maga mögött az ajtót. "Egy tündér. Pályafutásom alatt talán az ötödik lehet. Hihetetlen, milyen szemfényvesztően szépek ezek a lények..." futott át az agyán, mielőtt továbbsétált volna. Ebben a kocsiban nem talált több utast, és kivételesen úgy döntött, most megvárja a következő megállót, úgyis rövidesen elérkezik. Levette a szemüvegét, finoman rálehelt, és megtörölte sötétkék zakójának szegletében. Visszanézett az utolsó ablak mellől a kihalt folyosóra. A fapadló már megkopott, a falak viszont még mindig őrizték régi csillogásukat: a fa borítás szinte élővé tette a vonatot. Minden alkalommal elcsodálkozott azon, milyen gyönyörű is ez a hely, holott több száz éve már annak, hogy kalauzként járja a gőzöst. Eszébe jutottak az elődei, akik akár ezer évig is dolgoztak a vonaton, mielőtt megnézhették a mozdonyvezető csuklyája mögött rejlő alakot. Soha többet nem látta őket senki, de csinos emlékművet emeltek nekik a végállomáson. Mert bizony, ennek a vonatnak is volt egy végállomása, egy picike, egyetlen állomásból álló világban. A következőnél leugrott a vonatról, megvárta, míg az utasok váltják egymást, aztán belfújt a sípba, belekapakszodott a rúdba, és elrikkantotta magát:
- Kérem, szálljanak fel, a vonat azonnal továbbközlekedik!
A következő kocsi tömve volt az előzőhöz képest. Az első fülkében egy hosszú, zöldeskék hajú nő ült, lábait szorosan összezárva tartotta, s a kalauz látni vélte haja rejtekében a nyakánál lévő kopoltyúkat. Sellőkkel még nem volt szerencséje találkozni a vonaton, s eléggé megdöbbentette a nő rekedt, érces hangja. "Nem is sellő ez, szirén..." gondolta magában, miközben a lehető leggyorsabban elmenekült a nő közeléből. A következőben egy angyallal találkozott, aki épp könnyeit hullajtva meredt ki az ablakon: ott ugyanis a csodálatos Északi Fény szelte át a csillagos eget. Ahogy ő is kipillantott, egészen bepárásodott a szemüvege. Varázslatos volt a látvány, mintha valaki színes tinták tömkelegét borította volna az ég fekete bársonyára.
- Szép jóestét kívánok, jegyét - bérletét, kérem, mutassa! A férfi a jegye után kotorászott, olyan bőszen, hogy észre sem vette a váltást. Így aztán nagyon csalódott volt, amikor észrevette, hogy a szépségnek nyoma veszett.
- Ne aggódjon, visszafelé is ezen az útvonalon jövünk - kacsintott rá bíztatón, megemelte sapkája szélét, azzal távozott. Közeledtek egy nagyobb állomáshoz, ami rögtön a következő világban terült el, épp csak tíz - tizenöt perc utazásra. Ha ilyen tempóban halad, talán még a Határok Síkja előtt sikerül eljutnia az étkezőkocsiba, ahol már várja a kávéja és egy kis sütemény... Ígyhát dupla lelkesedéssel folytatta útját.
Találkozott három drow hölggyel, akik nevetgélve kérdezték tőle, hány kocsira van az étekzőkocsi, két törppel, akik baltáikkal maguk mellett, nevetve kockapókereztek, s maguk közé invitálták a kalauzt is.
- Ugyan má', jó uram, egy - két gurításra csak van ideje! - nevetett a hosszabb szakállú, varkocsba font hajú törp, szemlátomást az idősebb is. Köztük sebtében összeeszkábált asztalon díszes doboz hevert, benne kétszer fél tucat kockával.
- Kérem, uraim, én csak a jegyüket szeretném lekezelni... - mire mind a kettő azonnal nyújtotta a maga kis papírját. Némelyik kissé olajfoltosnak tűnt, de egy törpénél nem bánta. Szerette a törpe népséget, hisz régen ezt a vonatot is gnóm mérnökök és törp kovácsok serege készítette. Az egyik előhalászott egy bőrzacskót a zsebéből, benne még egy adagnyi kockával.
- Csak egy gurításra maradjon, nem bánja meg! - a fiatalabb is hangosan hahozázott, arcát kevesebb, de annál vörösebb szőr borította, és kísértetiesen hasonlított a másikra. "Bizonyára a fia lehet", gondolta magában. Végül nagyot sóhajtott, és megadóan megvonta a vállát.
- Nem bánom, egy kis játékra van időm...
Később, jó pár gurítás és pénzcsere után, kalauzunk megköszönte a játékot, és jócskán lesoványodott zsebekkel már épp távozni készült, mikor az egyik szerzet leugrott a székéről. Kezében bőrszütyőt tartott.
- Nem gondolta, hogy megtartjuk a pénzét? Vigye nyugodtan, nekünk van elég. Különben is - nevetett halkan - a főnöke mit szólna, ha a napi betevő felével állna elé? Fogja, tegye el...
- ... mielőtt más teszi el! - fejezték be egyszerre a mondatot a másikkal. Hahotázva néhányszor hátba - vállbaveregették a kalauzt, aztán szélnek eresztették, és visszatértek a maguk játékához.
Sajgó vállait és hátát simogatva járt a fülkék között. Még pont látott egy férfit felszállni egy kislánnyal, mikor áthaladt a következő kocsiba. Ha nem is volt jegyük, már nem az ő dolga. Hiszen már csak három kocsi választotta el a jól megérdemelt délutáni frissítőjétől, így már nem is igazán érdekelte más, mint leülni egy kicsit pihenni.
A következő kocsiban csak a folyosón akadt össze emberekkel, történetesen három fiatal hölgyet - egy drowt, egy vámpírt, és egy macskátt - sikerült nyakoncsípnie.
- Jónapot kívánok, szép hölgyeim, mutassák a jegyüket!
- Jónapot kívánunk! - köszöntek vissza kórusban a lányok, mindegyikük a maga jegye után kezdett kutatni. A macskalány akadt rá elsőnek, s óvatosan a kezébe adta. Amíg kilyukasztotta, volt ideje végigmérni őt. Sötétszőke, itt - ott fekete csíkos szőre volt, vállig érő, barnába hajló haja, az egyik fülében fülbevalót viselt. Sötétkék vászonruhát viselt, úticéljából ítélve az egyik nagyvárosba indult.
- Tán kegyed csak nem nevelőnőként dolgozik? - adta vissza mosolyogva a jegyet.
- De, Uram. Areen a Mestere gyermekeire vigyáz és tanítja őket. A kalauzt nem lepte meg a furcsa beszédstílus: kevés ilyen lénnyel találkozott, de magukról általában egyes szám hármas személyben beszéltek, s majdnem mindegyiknek akadt egy bizonyos "Mestere". A drow és a vámpír is előhalászták bérleteiket, felvillantották a férfi előtt, majd újra a zsebükbe süllyesztették. Az utóbbi kettőn úgy tűnt, harcosok tipikus viseletét hordják: könnyű, egyszerű, és praktikus. A sötét elfé fekete bőrből készült, egész hasát nem fedte semmi, oldalán díszes pengéjű kardot viselt. A vámpír a hátán viselte a kardját, hajlított pengéjű kétkezes fegyvert. Nem látott még nőt ekkora karddal, ráadásul kétkezessel. Az ő ruhája is fekete volt, de alig látszott ki belőle valami: fekete tunikáját ezüstcsattos öv fogta össze a derekán, lábát finom, hegyes orrú bőr cipőbe rejtette.
- A hölgyek csak nem az étkező felé igyekszenek? - tette fel a kérdést.
- De, oda megyünk - mosolyodott el a fehér hajú lány, hegyes szemfogai vészjóslón megcsillantak - kicsit megéheztünk...
- M... Megtennék, hogy szólnak az egyik illetékesnek, hogy készítheti a kávémat...?
- Persze, örömmel segítünk, drága Kalauz Úr! - kuncogott fel buja hangon a drow, s egy finom mozdulattal kisimította haját a szeméből. A férfinak végigfutott a hátán a hideg, szemüvegén már se ki, se be nem lehetett látni. A három lány nevetve, ketten csípőjüket enyhén riszálva elsiettek a kalauztól. Az nagyot nyelt, és pár perc múlva követte őket.
Egy teljes vagont tudott már a háta mögött, mikor az elf párocska óvatosan elosont mögötte, irulva - pirulva, egymás kezét szorongatva. Magában mosolygott rajtuk: fiatalok...
Találkozott három taurennel, egyikük, a nő, fejét a párja vállára hajtva aludt, ölében kicsinyke, szintúgy szunnyadó gyermekét tartotta. A kicsi, úgy tűnt, édesanyjára ütött, mivel fehér alapon sötétbarna foltos bőrrel rendelkezett. Kis kertésznadrágot viselt, bolytos végű farka végét a kezében szorongatta. Az anya szarvában vésetet vélt felfedezni: náluk ez olyasmi volt, mint egy tetoválás. A véseten egy medve és egy farkas volt látható, orrából vékony ezüstkarika fityegett.
- Üdvözletem - köszönt halk, mély hangon suttogva a férfi, kezében három jegyet tartva. Rajta sötétzöld ing volt, farmerszerű nadrággal. Az egyik szarva hiányzott, az ő orrában aranykarika lógott. Halk, óvatos mozdulatokkal kirajzolta a három papírdarabot, és visszaadta a tulajdonosnak.
- A sámánünnepségre készülnek? - kérdezte halkan, mielőtt kilépett volna a fülkéből.
- Olyasmi. A feleségem anyja nagy hírű sámán, őt megyünk meglátogatni. Meg - tette hozzá, sárga szemeit a szunyókáló kicsire irányítva - egyszer át kell esnie az üdvözlő szertartáson.
- Sok szerencsét kívánok - mosolygott a kalauz, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy elnézte a békében pihenő családot, belehasított a felismerés: nem is igazán akarja tudni, mitől, hogyan tört le a fekete szőrű férfi egyik szarva.
Meglepetésére, az utolsó kocsi végén egy emberrel is találkozott. Fiatal férfi volt, kissé megrettenve, és végig egy állomás nevét mondogatta. Nem igazán értette, mit akar, de készséggel útbaigazította az eltévedtet.
- Szálljon le a következő megállónál. Egy munkatársam majd segít magán. Hallja, jó messzire eltévedt otthonról. Ne féljen, itt senki sem eszik embert... Remélem.
Azzal vállonveregette a halottsápadt fiatalembert, és továbblépett a következő, immáron az étkezőkocsiba. Nem lepte meg a vörös szakállú, vörös hajú félszerzet látványa: régóta ismerte már a koboldot. Tudta azt is, hogy az anyja törp volt, az apja pedig kobold, bár ezt mindenki előtt mélyen tagadta, sikertelenül. Elég volt ránézni, és egyből tudta az ember, kicsoda, micsoda. Most is, négy sötét elf nő társaságában vedelte a sört. "Ennek rossz vége lesz..." gondolta magában, de biccentett a koboldnak, és már sietett is tovább. Lassan elérte az utolsó fülkét, köszönt a csaposnak, aki máris kitette maga elé a nagy bögre kávét - szigorúan piros, fehér pöttyös bögrében - egy nagy tál aprósüteménnyel.
- Köszönöm, barátom. Te mindig mindenre gondolsz.
- Szóra sem érdemes, ez a feladatom. Mellesleg, a hölgyek üzentek - bökött szarvas fejével a vihogó lánycsapat felé - hogy jössz. A kalauz fülig vörösödött, még a bajusza is karmazsinvörös színt öltött. Maga elé motyogott még egy halk "köszönömöt", és magához vette a kávét és a süteményeket. Leült a lányok utáni következő asztalhoz, s pont, amikor belecsürcsölt a forró italba, az egész vonatot elnyelte a sötétség.
Megérkeztek a Határok Síkjára.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó