Rettegve élni

Hátrahajtotta fejét, úgy fújta az ég felé a kékes, mérgező füstöt. Tikkasztóan meleg, nyári nap volt, őt mégsem zavarta a hőség. Körülötte valahogy hűvösebbnek tűnt a levegő, így a pályaudvaron álldogáló tömeg is a környékén ácsorgott, noha senki sem értette, honnan jöhet az az enyhe, dohos kriptaszag. Magában mindenki az állomás öreg szerkezetének tudta be. A vonat jött, mindenki felszállt rá, csak ő nem mozdult a padról. Szája sarkában cigaretta fityegett, fekete haja sötét szemébe omlott. Hátradőlt, kezeit átvetette a támlán, és meredt az előtte álló vonatra. A jármű lassan elindult, kidöcögött az állomásról, míg elnyelte őt a sötéten ásító alagút. Egy darabig követte a szemével, majd újra maga elé meredt. Szemben, a sínek túloldalán egy lány ült a padon, a pad háttámláján. A parázsló dohányrúd kiesett a fiú szájából, ahogy meredt a szemben ülőre.

Langy szellő söpört végig a kihalt pályaudvaron, megemelve a rongyosra szaggatott, fekete szoknyát, láthatóvá téve ezzel a lány mezítelen, fehér térdeit. Fekete-fehér csíkos térdzoknija lecsúszott, s gyűrötten, felemásan takargatta a hófehér lábszárat. Felsője szintúgy fekete, hosszú, harangujjas darab, enyhe gótikus külsőt kölcsönözve a lánynak. A szél borzolta haját is, arca elé simította, majd újra a helyükre rendezte a tincseket. Rövid, vállig érő, fekete tincsek, a végük enyhe vöröses-rózsaszín árnyalattal büszkélkedett. Talán megérezte, hogy nézik, mert felpillantott a földről. Szemei vastagon, feketével szedettek, s a tekintete végtelenül szomorú. Észreveszi a bámuló fiút. Elvörösödik, összefonja maga előtt a karjait, és újra a cipője orrát kezdi bámulni. A fiú feláll a padról, s már indulna át hozzá, mikor begördül közéjük a vonat, s mikor eltűnik, a lány sincs már ott. Csendben átkozódva újabb cigire gyújt, és lassan elsétál az állomásról.

Másnap ugyanott ült, ugyanúgy reggeltől – estig. Este ismét látta a lányt: semmit sem változott előző nap óta: ugyanaz a ruha, ugyanazok a sötét, bánatos szemek. Néhány lánnyal érkezett, látta, ahogy mosolyog és nevetgél velük. Aztán a barátnői felszálltak a vonatra, és ő magára maradt. Arcáról eltűnt a mosoly, komolyan és szomorúan meredt maga elé. Megjött az ő vonata is, és ismét eltűnt a fiú szemei elől.

Napokig ment ez így. Nem látta, mikor érkezik, nem tudta, hová megy. De esténként látta felszállni a vonatra. Sokszor jött a barátnőivel, olyankor látta őt mosolyogni. Mosolygott, bár legbelül mélységesen szomorú volt. Egy napon, egy kései délutáni órán egy fiú várt rá az állomáson. Hosszú, majdnem fekete haját copfba fogta, fekete kabátja halkan susogott a szélben. Ő csak ült dohányozva, mint mindig, és szemlélte maga körül az életet. Megérkezett a lány, bánatos arcára újra mosoly ült. Szemében felcsillant valami szerelmes szikra, ahogy kedvesére tekintett, aki gyengéd csókkal köszöntötte őt. Kézenfogva sétáltak el, egymásra mosolyogva. Magában kuncogott, ahogy hátradőlt, fejét hátrahajtva a plafon felé fújta a füstöt. Sosem volt szerelmes. Nem tudja, milyen érzés, de nem is kíváncsi rá: a lányokat úgyis riasztja a kriptaszag.

Éjjel volt már, s a szemben lévő peronon sétált egy automata felé, mikor felfigyelt egy zaklatott alakra a peron szélén. A mikrofon recsegve bemondta a következő vonat érkezését, és felszólított mindenkit, hogy a vágány mellett vigyázzanak. Nézte az alakot, és ráismert benne a lányra. Rajtuk kívül senki nem volt az állomáson. Felbukkant a vonat távoli fényszórója, s ezzel egy időben a lány táskája puffant mellette a földön. Izmai megfeszültek, ugrani készült. A vonat sebesen közeledett, s már majdnem elrugaszkodott, mikor egy erős kéz elkapta a karját, és maga felé perdítette. Dark magához ölelte a lányt, szorosan, nehogy szabadulhasson. A jármű megállt, majd tovadöcögött. A lány nem ellenkezett. Szorosan a fiú mellkasához bújt, és keservesen zokogni kezdett.

Egy padhoz kísérte az összetört lányt, segített neki leülni. Odavitte a táskát is, zsebkendőért kutatott benne. Egy egész csomaggal talált, odanyújtott egyet neki. Nem fogadta el, csak sírt, sírt, térdeit felhúzta a padra, úgy zokogott megállás nélkül. Átkarolta, magához húzta őt. Lassan már ott ült az ölében, egymást ölelve, némán, csak a lány szipogása törte meg a csendet. Aztán, hirtelen suttogni kezdett.

- Édesanyám pánikbeteg… Ha ideges lesz, vagy zaklatott, rohamot kap, és olyankor gyógyszert kell bevennie. Zaklatott, mert a nagymamám nemrég halt meg, az ő anyukája, és nem bírta feldolgozni… Zaklatott, mert a dédnagymamám folyton hívogatja őt, és lehordja mindennek, mert szerinte ő meglopja őt… Zaklatott miattam is, mert vigyáznia kell rám, és zaklatott a munkája miatt is, mert a munkatársai szemetek vele, mindenki csak a lábát törli bele, és ebbe belebetegedett… Én… Én nem tudok… Nem tudok segíteni rajta…

Csak még szorosabbra vonta az ölelést a lány körül, mert az ismét sírni kezdett. A lány érezte a szégyent, hogy egy vadidegen férfi ölében a személyes problémáiról beszél, de egyszerűen nem bírta türtőztetni magát. Valakinek beszélnie kell róla.

- Folytasd, kicsim… Mondj el mindent, ami nyomja a szíved… - suttogta Dark halkan a fülébe.

- Én… Aggódom anyukám miatt, hogy nem tud meggyógyulni. Aggódom az iskolában is, mert mindenki utál, mindenki gyűlöl, mert különc vagyok… Mindenki… a barátom… Ő… - felnyüszít, hangosan folytatja a zokogást. Kis idő múlva, mikor kicsit lecsillapodott, folytatta:

- Én nagyon szeretem őt. Nagyon kedves és megértő és hihetetlen humora van… Nála jobb barátja senkinek sem lehet… De az utóbbi időben megváltozott… Mogorva, nemtörődöm, és mindenkit utál… Engem is… Én… Én csak segíteni akartam neki!! – sikít fel, leugrik a fiú öléből, fel alá kezd járkálni. Arcán, tartásán, szemein látszik a keserű, nyers pánik.

- Segíteni akartam, de rosszul sült el, és elszúrtam vele az egész életét… És… És… Most gyűlöl, és… Amikor rám nézett… - Darkra néz. Pupillája elfedi azokat a gyönyörű, kék szemeket. Nőttön-nő benne a félelem.

- Ismered azt a pillantást, amikor valaki meg akar ölni valakit? Ismered azt, amikor a szívednek legkedvesebb ember úgy néz rád, mint egy gyilkos, aki azon gondolkodik, most hova döfje beléd a tőrt? ISMERED?! – üvölt fel, majd üvöltése nyüszítéssé halkul, térdre esik, és hangosan zokogni kezd. Eldől a koszos, hideg kövön, és egyre csak sír, csak sír.

Felállt a padról, odasétált a lányhoz. Ott hevert előtte, a porban, mint valami egyszerű, megsebzett állat. Vergődött és nyüszített, könnyei eláztatták feketére kent szemeit, hosszú, sötét barázdákat húzva a sápadt arcra. Lehajolt érte, karjaiba zárta, és felemelte a porból. Intett a szemével, és a fekete, csatokkal és apró, békás díszekkel kirakott táska utánalebegett a sötétben. A lány zokogott még a karjai közt is, majd félútnál elcsendesedett, feje Dark mellkasára bukott, s lassan nyugodt szipogásba váltott. Ő nem tudta, hol lakik a lány, hát magához vitte el: egy régi lepukkadt lakásba, ami már évek óta elhagyatottan állt. Nővére csendben szuszogva aludt az egyik sarokban. Elosont mellette, egy kisebb helységbe, ahol letette a lányt egy matracra. Betakarta a ronggyal, amit takarónak használt, és mellé heveredett.

- Köszönöm… hogy elmondhattam… - suttogta a lány egy jó óra múlva. Senkinek sem mondhattam el, főleg anyukámnak nem… A barátom nem értette volna meg, édesapám szerint meg csak hisztizem… Most… kicsit könnyebbnek érzem magam. Fogalmuk sincs, milyen rettegve élni… Köszönöm. Köszönöm, hogy meghallgattál…

Dark nem szólt semmit, csak mosolygott rá. Megfogta a lány kezét, és finoman, bátorítón megszorította. Egymás mellett aludtak el.

Másnap reggel elkísérte őt az első vonathoz, sőt, egészen hazáig. Kimagyarázta őt otthon, majd visszaindult haza, a nővéréhez. Mégis megállt a pályaudvaron, a peronon, ahol a lány ült mindig. Elgondolkodott azon, hogy mit felejtett el. Végül odasétált az automatához, és vett egy doboz üdítőt. Ő is könnyebbnek érezte magát.