Tépd ki a szívem!

                Mindketten tudtuk, hogy egyikünk sem fogja túlélni. Ő túl gyönge és törékeny, én túl vad és erőszakos vagyok. Épp ezért alaposan megterveztünk mindent. Ő beteget jelentett odahaza. Megtehette, a szülei kis hercegnő módjára kényeztették. Ez elég is volt ahhoz, hogy egész nap ne kelljen mutatkoznia. De a biztonság kedvéért tegnap hagytam nála pár nyugtatót, hogy ne aggódjon miattam egész nap. A kis tündér! Értem aggódik, miközben tudja, hogy ma éjszaka meg fog halni. És én egy ilyen önzetlen teremtésnek készülök elvenni az életét.

                Én persze egész nap csak lófráltam, kötözködtem az utcán, megkergettem pár galambot, majd a falhoz csaptam őket, hogy a fejük szétloccsant. Valójában próbáltam levezetni a bennem levő feszültséget.

                Végre elérkezett az este. Hazarohantam átöltözni. Az ajtót nem zártam be, ugyan minek. Vigye akárki, amit akar! Aztán lementem a közeli templomba. A plébános úr régi jó barátom. Épp zárni akarta a templomot, mikor odaértem.

 -  Jó estét, atyám! – köszöntöttem és fejet hajtottam. Ahogy megpillantott, felderült az arca és szívélyesen átölelt.

- Kedves fiam! Milyen rég nem láttalak! Merre jártál?

- Bejártam a világot. Jut eszembe, hoztam is önnek valamit! – benyúltam a pólóm alá és leakasztottam a nyakamból a láncot. Egy pici érme lógott rajta. Átnyújtottam neki, a pap pedig szinte gyermeki lelkesedéssel vette a kezébe.

- Egy ezüstpénz? – kérdezte csillogó szemmel.

                Bólintottam.

- Egy a harmincból.

                Öreg barátom arcán a lelkesedés helyét átvette az elképedés.

- Hol jutottál hozzá?

- Nem fogja elhinni – vigyorogtam. – Az amazonasi őserdőben.

                A plébános fölnevetett, és fejcsóválva a nyakába akasztotta az érmét. Aztán elkomolyodva hozzám fordult.

- Gondolom nem csak ezért jöttél. Kérni szeretnél valami komoly dolgot, igaz?

                Megadóan bólintottam.

- Ön igazán remekül ismeri az emberi lelket.

Ő mosolygott.

- Ez az életem, fiam. Nos, mit tehetek érted?

- Egy keresztet szeretnék kérni – feleltem halkan.

                Visszakérdezett. Nyugodtan, megértően. Az arca egyetértést tükrözött.

- Hát elszántad magad?

      Némán bólintottam. Nem válaszolt, csak bement a sekrestyébe, ahonnét egy cirádás kereszttel tért vissza.

- Gondolom nincs szükséged rá, hogy én végezzem el.

                Megint csak bólintottam. De aztán hozzátettem:

- Nem egyedül fogom csinálni.

                Mélyen a szemembe nézett, és tudtam, hogy mindent kiolvasott belőle. Átnyújtotta a keresztet.

- Sok szerencsét, fiam! Az Úr vigyázza lépted!

               Fejet hajtottam.

- Isten áldja, atyám! Talán odaát találkozunk.

                Azzal elindultam. Egy darabig lefoglaltak a túloldallal kapcsolatos gondolataim, de aztán fölhorgadt bennem a vágy iránta. Ez minden egyebet törölt a fejemből. Azonnal futásnak eredtem és percek alatt átértem a városon. Ebből persze az emberek semmit sem láthattak, lévén, hogy a háztetőkön ugrálva szeltem át a köztünk lévő távolságot.

                Mikor megláttam a házukat – mit, házat, kastélyt – erős szívdobogás jött rám. Lefékeztem a kertkapu előtt, és mélyeket lélegeztem, aztán becsöngettem. A második emeleti háromszögablakon meglibbent a függöny. Néhány másodperc múlva zümmögött a zár, én pedig rohantam át a kerten be a házba.

                Hallottam, hogy szalad le a lépcsőn, a meztelen talpai csattognak a lakkozott fán. Meg akartam várni lent, de nem bírtam ki. Elindultam föl, de ő gyorsabb volt. Az első lépcsőfordulóban belém szaladt és ledöntött a lábamról. Nekiestem a falnak, jó nagyot koppant a fejem, de nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy a karomban tarthatom őt, a maga teljes gyönyörűségében. Vad szenvedéllyel megcsókoltuk egymást. Elmerültünk egymásban, szinte felfaltuk a másikat. A csókja íze olyan volt, mit a hegyi levegő: friss és üdítően tiszta, mégis érzéki és gyöngéd. A vágy hullámai összecsaptak fölöttünk, sebesen pörögtünk a szerelem örvényében. Ekkor azonban feltámadt bennem a másik vágy. A szörnyeteg vágya. Lassítottam hát a tempón, és hosszú idő után kinyitottam a szemem. Abbahagytuk a csókot és csak gyönyörködtünk a másikban. Egy széles lépcsőn feküdtem el, ő pedig a mellkasomon támaszkodott.

- Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte. A hangja nedves volt, jellegzetesen sírás utáni hang. – Attól féltem, hogy hazudtál, és elhagysz.

- Önző kis dög! – feleltem játékosan – Sosem tudnék hazudni neked, belehalnék.

- Amúgy is meg fogsz – ezt olyan gyöngéden, annyi szeretettel mondta, hogy könnyezni kezdtem tőle. – Énmiattam. És ezen az sem segít, hogy én is veled megyek.

- Biztosan ezt akarod? – faggattam fátyolos hangon, miközben ő a fejemet simogatta – Még meggondolhatjuk magunkat.

                A fejét rázta.

- Nem akarok kétszáz év múlva úgy ébredni, hogy unalmamban, szórakozásból megöllek. Akkor inkább most, amíg szerelemből teszem.

                Muszáj volt felnevetnem.

- Te beteg vagy, tudod?

                Rám villantott egy hófehér vigyort. Éppen, mint egy bűbájos kis szörnyeteg.

- Azért te sem panaszkodhatsz – replikázott - Tíz éve éled a szörnyek gondtalan életét, de neked csak most jut eszedbe beleszeretni valakibe.

- Vártam. Keresgéltem, és válogattam, hogy olyat találjak, aki tényleg hibátlan – mondtam kéjelegve, és végighúztam a nyelvem a kulcscsontján. Bennakadt a lélegzete, aztán szakadozottan, kéjesen engedte ki. Behunyta lehetetlenül mélykék szemét, és szőkefürtű fejét a mellkasomra hajtotta.

         Elnéztem, ahogy fekszik és tudtam, hogy ennél igézőbb látványt nem értem még soha. A lépcsőházi lámpa játszi fénnyel vette körbe alakját. Finoman simogatni kezdtem az arcát.

- Finomak az ujjaid – jegyezte meg. Angyali szoprán hangja folyékonyan csorgott be a fülembe. nem tudom máshogy leírni, annyira jó érzés. – Hosszúak és kecsesek, mint egy zongoraművésznek.

- Zongoráztam is egy darabig, husi!

         Fölkacagott, még mindig hunyt pillákkal. Némelyik szempilláján még egy-egy apró csöpp ült. A kacagást egy boldog sóhajjal fejezte be. Kissé szétnyílt ajkain, azokon a halvány, puha, mindig nedves gyermekajkakon derengett a lámpa fénye.

         Arcáról a kezemet becsúsztattam a fürtjei közé, és az ujjaim hegyével cirógattam a fejét. Ő viszont nyűgösen nyöszörgött, és felkönyökölt.

- Mi az?

- Menjünk föl a szobámba, ott több a hely.

         Megvontam a vállam, már amennyire ez egy lépcsőfordulóban fekve lehetséges, és megvártam, hogy felkecmeregjen. Nem állt fel, négykézláb mászott föl a lépcsőn. Láttam rajta, hogy fáradt.

- Aludnod kellett volna, kicsim! – mondtam miközben utána másztam, szintén négykézláb. – Be kellett volna venned egyet a nyugtatókból.

- Honnan tudod, hogy nem vettem be?

- Tudtam, hogy nem fogod.

- Ne haragudj! – kérte bűnbánón – Csak tiszta akartam lenni akkor, amikor szörnnyé változtatsz.

         Ezután szótlanul másztunk fel a második emeletre. Ott aztán kiterültünk a parkettás előtérben. Lihegtünk egy darabig.

- Haahh… Tényleg böhöm nagy ez a ház – sóhajtott fel – Fárasztó fölmászni idáig.

- Jah! Főleg négykézláb – föltápászkodtam. – Van idefönt vécé?

         Egy fehér ajtóra mutatott. Míg a dolgomat végeztem, addig is szemléltem a fürdőt. Minden apró részlet a gazdagságot hirdette kérkedőn. Hát az meg mi?

         Szinte hisztérikusan nevettem fel. Egy aranynyelű vécépumpa volt a fal mellett. Még akkor is ezen vihogtam, mikor távoztam a fürdőből. Ő addigra már bement a szobába.

- Te hagytad elöl az aranynyelű pumpát? – kiáltottam be neki.

         Csilingelően felkacagott.

- Igen. Anyuék le fogják szedni a fejemet, ha megtudják. De amúgy az nem közönsége pumpa, hanem patkányszívó varázspálca és vadászni szoktam vele!

         Na, erre már rám jött a nevetőgörcs. Összeestem a padlón és hahotázva fetrengtem.

- Ne nevess ki! – sértődött meg – Nem hiszem, hogy neked nincsenek bolondos dolgaid!

- Ne hari! – nyögtem két nevetés között. – Nekem is van furcsa szokásom, de ez…

- Olyan vagy! Haragszom!

- Ne durcáskodj! – Próbáltam abbahagyni a nevetést. – Majd cserébe te is szekálhatsz.

         Válaszul csak ciccegett. Sikerült elfojtanom a nevetésem, és bementem a szobába. Meglepett, amit bent találtam. A nyitott ablak előtt ült az asztalon.

- Megfázol.

- Nem érdekel – felelt hidegen – Haragszom.

         Csak most néztem meg alaposabban. Az asztal hozzám közelebb levő felén ült, lábait a félrefordított széken nyugtatta. Felsőtestével az ablak felé fordult, egészen kicsit előredőlve, s kezeivel támasztotta magát. Hálóing volt rajta. Halványrózsaszínű volt, és eléggé átlátszó ahhoz, hogy láthassam fiatal teste gyönyörű alakját. Az ablakon enyhe szellő fújt be, rásimítva a hálóinget a mellkasára. Apró, sarjadó mellei láttán a szívem kétszer gyorsabban kezdett verni. Nem mutatta, hogy fázna, de láttam, hogy libabőrös. ezt nem tudta elrejteni az én szemei elől.

         Levettem a cipőm és mögé sétáltam. Hangtalanul. Összerezzent, mikor a vállára tettem a kezem, de nem nézett rám. A hajába temettem az arcom és a fülébe súgtam:

- Megbántottalak?

- Kinevettél – suttogta rekedten.

         Körbefontam a karjaim a vállai körül.

- Bocsáss meg, kérlek! – mondtam halkan. Rohadtul éreztem magam. – Hülye voltam és sajnálom…

- Ne kérj már ennyiszer bocsánatot, te hülye! – mondta félig sírva, félig nevetve és megcsókolt.           Átkarolta a nyakam és közelebb húzott magához. Felkaptam az asztalról és magamhoz szorítottam, ő meg a lábaival a derekamba kapaszkodott. Egy darabig csak álltunk így és smároltunk. Aztán persze abba kellett hagyjuk, végül is lélegezni is kell.

- Haragszol még? – kérdeztem tőle. Megrázta a fejét, a tincsei csiklandozták az arcom. Csupa nedvesség volt az arca a szétmaszatolt könnyektől.

- Feküdj le! Becsukom az ablakot.

         Letettem az asztalra, aztán végighevertem a szőnyegen.

- Miért a földe feküdtél? – kérdezte meglepődve, de azért odakucorodott mellém.

- Nem tudom. – Kissé én is meglepett voltam. – Hmm… talán megszokásból. Mindig a földön fekszem.

 - Azt ugye tudod, hogy ki kell engesztelned? – incselkedett.

- Na, nézd a kis akaratost! És mit parancsol felséged?

         A mellkasomra mászott és a fülembe suttogta.

- Tudod jól, hogy mit akarok – forró lehelete megnedvesítette a cimpám – és azt is tudom, hogy te is akarod.

         Fészkelődött egy kicsit, hogy kényelmesebben fekhessen rajtam. Sikerült neki, ami elég rendesen megkeverte a fejem. Úgy feküdtünk ott, mint két hibátlanul illeszkedő puzzledarab. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és végigsimítottam a lábán a bokájától egészen a popsijáig.

         A fülembe kuncogott.

- Nem úgy tűnik, mintha ellenkeznél.

- Szerinted tudok? – replikáztam és rátapadtam az ajkaira. Visszacsókolt, hihetetlen hévvel, közben belemarkolt a hajamba. Leszakadtam az ajkairól egy rövid kéjes sóhaj erejéig, aztán elkezdtem kecses, karcsú nyakát csókolni. A hajamat borzoló lélegzetei megsemmisítették az önuralmam utolsó morzsáit is. Ekkor történt meg a dolog.

         Átváltoztam. Pontosabban csak láthatóvá váltak a külsőm elrejthető részei. Meg kell mondjam, sokkal kényelmesebb volt így, hogy előtte nem kell elrejtenem a külsőmet. Maga a folyamat gyors volt, viszont annál élvezetesebb. Fájt, de én imádtam. A szemeimnél kezdődött. A szivárványhártyám körül és azon belül a pupillám körül két ragyogó vérvörös gyűrű szikrázott fel. Eközben a fogaim nyúlni és hegyesedni kezdtek, valahogy úgy, mint egy vámpírnak, csak nekem az összes fogammal ez történt. Nem lettek hatalmasak, csak egy kicsivel hosszabbak, és vékonyabbak is. Ezután a kezeim karmokká alakultak. A feszültségemnek nyoma sem maradt. Innentől nem volt megállás.

         Letéptem róla a hálóinget és a bugyiját is. Feltérdelt és csalogatni kezdett, mint egy állatot. Felhúztam a térdeim, ellöktem magam a padlótól és hátralendülés közben a kabátomat is ledobtam. Ezt nem tudom, hogy csináltam. Kacagva megtapsolta, majd tovább hívogatott, de már csak a tekintetével, ami akár egy örvény szívott magába. Széttéptem a pólómat és félredobtam. Ezen muszáj volt kuncognom. A szobában szaporodtak az elpusztított ruhadarabok.

         Négykézláb kúszni kezdtem felé, a testemet hosszan kinyújtva, és közben végig az ágyékát bámultam. Mint egy vad, ami a prédája felé közelít. Csak ezúttal a préda akarta, hogy elejtsem. Nekitámasztottam a fejem a medencéjének. Belemarkolt a hajamba és lefelé nyomta a fejem.

- Gyerünk, mi lesz már? – suttogta vágyakozva.

         Engedtem neki és végignyaltam a punciját. Nedves volt. Nagyon. Az íze minden képzeletemet felülmúlta, az pedig nagy szó. A nedv, mint egy drog, elvette az eszem, kéjes sóhajai pedig mintha tapintható anyagként a fülemen keresztül az agyamba szivárogtak volna. Fölemelkedtem és a szájára tapadtam. Mikor megérezte a nyelvemen az ízt, szemeit tágra nyitotta és a nyakamba kapaszkodott, hogy össze ne essen. Csak nehezen tudott tőlem elszakadni. Lihegett, mint egy versenyfutó.

- Húazannyát! Szerencse, hogy még nem szexeltem senkivel, mert ha ezt nem te mutatod meg, akkor a közelébe sem ért volna a mostaninak – zihálta lenyűgözve.

- Ejnye, te kis perverz! – ingattam a fejem vigyorogva – De én sem éreztem még ilyen fantasztikusat.

         Folytattuk a smárolást. Közben sikeresen megszabadított a nadrágomtól és az alsógatyámtól is. Most végre színről színre láthattuk egymást. Eltávolodtam tőle és megfogtam a kezeit.

- Te vagy a legtökéletesebb lény az egész univerzumban! – könny szökött a szemembe. A Hold fényénél bőre sziporkázott.

- Te sem panaszkodhatsz. Gyönyörű vagy – sóhajtotta bűvölt tekintettel. – Annyira szép, amennyire egy sima ember soha nem lehet.

         Szorosan magamhoz húztam.

- Kész vagy? – leheltem.

- Amennyire lehet – felelt rekedtesen. – De…

- De?

         A szemembe nézett.

- Egyszerre akarom a kettőt – Ezt nagyon óvatosan merte csak kimondani. – Egyszerre vedd el az ártatlanságom és az emberi létem.

         Döbb. Nyeltem egyet.

- Az nagyon durva. Mennyei kéj, és pokoli kín együtt. A két véglet.

- Te mondtad, hogy a szörnyekben a két véglet együtt van jelen. Én így akarom elkezdeni.

- Erre nem készíthetlek föl. Amúgy, – kacsintottam – én is így kezdtem.

         Behunyta a szemét, én pedig elengedtem az utolsó gondolatomat is. Amit most tenni készültünk, ahhoz tisztán az ösztönök kellenek.

         A világ megszűnt körülöttünk. Nem maradt más, csak ő. A haja selymessége. A bőre puhasága. Mellkasa szapora emelkedése. Félelemmel vegyes izgatott lélegzése. A teste forrósága. Kicsi szíve sebes verése. Az agyam vérvörös ködbe borult.

         Megtettem. Egyszerre a kettőt, ahogy velem történt egy évtizede. Beléhatoltam, s közben a fogaimat a nyakába mélyesztettem. A sikoly, ami a torkából tört elő igazolta az állításom. A gyönyör és a fájdalom egyszerre volt benne abban a sikolyban. Ebből a hangból nem volt elég. Nem voltam ura a testemnek, az ösztöneim azonban tudták a dolgukat, és úgy alakították a dolgot, hogy az mindkettőnknek jó legyen. Pár perc után éreztem, hogy a harapásai már jóval durvábbak, mint ahogy az egy tizenhárom éves lánynál megszokott. Sőt, már véreztem a karmolásaitól.

         Sikerült. Kibírta a dupla hatást. Most már ő is szörny.

         Még sosem szeretkeztem szörnnyel. Vérmámoros élmény. Már tudott magára vigyázni, úgyhogy szabadjára engedtem a vágyaim. Az elején szét akartam tépni, felinni a vérét az utolsó cseppig, hogy hallhassam a sikolyait. Ő persze ugyanezeket akarta tőlem, úgyhogy egy darabig kölcsönösen gyilkolásztuk egymást. Aztán a pusztító ösztönök összhangba kerültek a másik iránti olthatatlan vággyal. Hála az egyik remekbeszabott szörny-érzékemnek éreztem, hogy ő mit érez. Elmondhatatlan volt, úgyhogy meg sem próbálom leírni. Aztán elértünk a csúcsra. Az a pillanat egy örök rejtély. A közös titok, amikor mindent tudsz a másikról. Az volt az igazi átváltozás, mindkettőnknek. Akkor értettük meg igazán, hogy mibe is kezdtünk bele.

         A szerelmeskedés (neki még az átalakulás is) annyira kiszívta az erőnket, hogy szerintem kiütött minket. De minimum kikapcsolt az agyunk, mert mikor magunkhoz tértünk a padló feküdtünk egymással szemben. Perceken át csak bámultuk egymást. Az arca ugyanolyan boldogságot tükrözött, mint amilyet magamban éreztem. Mindenemet eltöltő, a legapróbb porcikámat is megbizsergető boldogságot. Ahogy végignéztem életem párján láttam, hogy az egész testét véres árkok szabdalják. A karmaim emlékei.

- Ne aggódj, begyógyulnak! – simogattam meg gömbölyű vállát.

- Te is tele vagy velük – mondta bocsánatkérően.

         Alaposan, fürkészően szemléltem.

- Hogy érzed magad, kisszörny?

         Hanyatt feküdt a szőnyegen és kinyújtóztatta magát. Hajlékony, mint egy kígyó. Hosszan beszívta a levegőt.

- Újnak – felelte végül, miközben kiengedte a levegőt. – Hihetetlen erőt érzek magamban. Ez lenyűgöző! Te mindig ezt érzed? Mire lehetek képes?

- Nem tudom. Majd kiderül.

         A szája fanyar mosolyra húzódott.

- Majd? És meddig majd? Amíg a szüleim haza nem érnek?

         Melléhúzódtam és játszani kezdtem a hajával.

- Emlékszel, mit beszéltünk meg. Ráadásul először te mondtad.

         A mellkasomra tette karmosan is finom kezét. A mosolya őszinte volt és belenyugvó.

- Tudom – a kék íriszét övező vörös körök biztatóan hunyorogtak.

- Ne feledkezz meg az utolsó lépcsőfokról – a hangom komollyá vált. – Az tesz igazán szörnnyé.

         Komolyan bólintott.

- Ölnöm kell.

- Minél hamarabb történik meg, annál jobb. Annál kevesebb ideig kell tartanod tőle – a hasára fektettem a fejem. – Nekem az első cselekedetem szörnyként az volt, hogy kiirtottam a családomat. Hidd el, utána sokkal könnyebb volt. Rögtön megvolt a tűzkeresztség és a szálak elvarrása is, amik a régi életemhez kötöttek volna.

- Ezért kell a szüleimet…? – éreztem, hogy nyel egyet.

- Mm-hm. Mikor érnek haza?

- Hamarosan – sóhajtott fel.

         A ház elől fékcsikorgás hallatszott. Rémülten néztünk össze.

- De azt nem hittem volna, hogy ilyen hamar!

         Odaszaladt a szekrényéhez, én meg magamra rángattam az alsógatyám és a farmerom.

- Rejtsd el a külsőd! – szóltam fojtottan.

- Hogy kell?

- Húha! – Most eszméltem csak rá, mennyi mindent nem tud még, és nem is fog megtudni. Erre viszont szükség lesz. – Koncentrálj arra a külsődre, amit még emberként birtokoltál. ennek működnie kell.

         És szemléltettem. Visszaalakultak a fogaim, a kezeim és a szemeimből is eltűntek a vörös körök. Elkezdtem a sebeimet begyógyítani, közben figyeltem, hogy ő hogy halad. Összeszorította a szemeit, és ökölbe szorított kézzel összpontosított. Ami ezután történt azt csak második végiggondolásra fogtam fel. Egy nyögéssel összeroskadt, és négykézlábra esett. Esés közben a kezei visszaváltoztak, a sebei pedig elkezdtek begyógyulni. Mire a padlóra ért, már a sebei fele eltűnt. Én épp csak a felénél jártam az enyémeknek. Rám nézett, a szemei és a fogai is normálisak voltak.

- Sikerült? – kérdezte elhalóan.

- Aha – még mindig nem tértem magamhoz. – Elég hihetetlen látvány volt.

- Miért? – kapta föl a fejét, közben tovább öltözött.

- Félelmetesen gyorsan gyógyultál meg. A sebeid gyorsabban gyógyultak be, mint az enyémek.

- Talán vészhelyzetben így működik – vonta meg a vállát. – Vagy azért, mert először csináltam.

- Lehet – bólintottam még mindig bizonytalanul. – De mégis, mit éreztél?

         Elindult felém, de most tűnődve megállt.

- Hát… olyan volt, mintha a mellkasomban lett volna egy jó meleg fénylabda. Aztán ez a labda felfújódott, kitöltött belülről, aztán a bőrömön keresztül kisugárzott. – A szőnyeget bámulta. – Ilyen érzés volt.

         Aggódva néztem körül, de nem láttam semmilyen gyanús dolgot. Hallottam már ilyen eseményről és annak nem lett jó vége.

- Mi van? – látta rajtam, hogy erősen figyelek valamire.

- Semmi!

         Már nyitotta a száját, hogy feleseljen, de ekkor kulcscsörgés szakította félbe társalgásunkat. Ismét eluralkodott rajtunk a pánik. Főleg rajta. Reszketni kezdett. Elkaptam a vállait, és magam felé fordítottam.

- Figyelj rám! – suttogtam a szemének – Ennek meg kell lennie. Muszáj! Csak ezután leszel eléggé készen az utána következőre.

- De segítened kell! – kérte remegő hangon. – Egyedül nem tudom végigcsinálni.

         Bólintottam, és ő gyorsan megcsókolt. Az ajkain keresztül éreztem, mennyire ideges és fél. Kézen fogva indultunk lefelé. Odalentről egy asszony alkoholban oldott kacagása szűrődött fel. Egy férfihang válaszolt rá öblös hahotázással. Az első emeletre érve már azt is hallottuk, hogy mit beszélnek.

- Ejnye, ejnye, kedves férjuram, segítse már le rólam ezt a bundát! – mókázott az asszony.

- Nocsak, kedves asszonyom, - színlelt meglepetést a férfi – csak nem túl ittas?

- Ugyan dehogy! – nevetett a nő – hisz már a kalapomat is letettem.

- Egy kaktusz tetejére – ezután megint nevetésben törtek ki.

         Leértünk a legalsó lépcsőfordulóhoz. Megfordult és rám nézett. A keze görcsösen szorította az enyémet.

- Előre megyek – suttogta halványan – El kell tőlük búcsúznom. Végül is… a szüleim.

         Leosont a lépcsőn, én meg leültem a fordulóban és hegyeztem a fülem. A szülei egymásnak támaszkodva álltak az ajtónál. Félve szólította meg őket.

- Sziasztok!

         A két felnőtt homályos tekintettel nézett rá.

- Ha! Szia, kislányom! – kiáltotta az anyja. Végre sikerült levennie a bundáját és a férjének is a kabátját. Estélyiben és szmokingban sétáltak a lányukhoz, aki odaszaladt, hogy megölelje őket. Elfintorodott.

- Mennyit ittatok?

- Sokat – felelte rém komoly arccal az apja, még bólogatott is hozzá. Mikor azonban átölelte kislányát, rémülten tolta el magától.  – Neked meg mitől van ilyen szagod?

         Az anyja erősen nézte, és arcára rémület ült ki.

- És mitől vagy csurom vér?

         Eltávolodott tőlük, nehezen nyelt egyet, és akadozva beszéli kezdett:

- Az… az történt, hogy megismerkedtem egy fiúval. És… hát komoly a dolog. Szeretem őt és ő is szeret.

         A szívem majd kiugrott a helyéről.

         Az apja elgondolkodva vakarta meg a kopaszodó foltot a feje tetején.

- Hát ez érdekes. De nem vagy te még túl fiatal ahhoz, hogy szerelmes legyél?

         Ő nemet intett.

- Nem. Biztos vagyok abban, amit érzek.

- Hát jó – adta meg magát az apja.

- Azt még mindig nem tudjuk, mitől is vagy véres?! – kiabálta az anyja hisztérikusan.

         Szerelmemnek könnyek szöktek a szemébe.

- Ne haragudjatok! – térdre esett, eltakarta az arcát és zokogva folytatta – Lefeküdtem vele. És egy kicsit durva volt.

         A szülei szólni sem tudtak a döbbenettől. Végül az apja mégis megtalálta a hangját.

- De hát… akkor miért csináltad? Aki veled képes ilyet tenni az egy… egy…

- Szörnyeteg – szóltam az alsó lépcsőn állva. – Ezt a szót kereste, igaz?

         A két ember a döbbenet szobraként bámulta, ahogy odasétáltam a lányukhoz, szelíden átkaroltam a vállait és ültében gyöngéden ringattam.

- Csss, ne sírj! - súgtam a fülébe – Beszélek velük. Talán elkerülhetjük a vérfürdőt.

         Felálltam és farkasszemet néztem a szülőkkel. Az anyja képtelen volt levenni rólam a szemét. Hol a nyeszlett felsőtestemet, hol az azt borító vért bámulta. De a szemembe nézni nem mert. Ezért egy darabig a férjével szemeztem, és csak azután kezdtem fixírozni az asszonyt. Csak egyszer mert a szemembe nézni, és akkor is csak egy pillanatra. Itt volt az ideje beszélni.

- Jó estét! – köszöntem illedelmesen – Azt hiszem, illő volna a bocsánatukért esedeznem, amennyiben ez egy átlagos helyzet volna. maguk utána följelentenének, a lányuk pedig összetörne. De mivel ez a legkevésbé sem egy átlagos helyzet, szerintem ezeket kihagyhatjuk belőle.

- Kicsoda maga? – kérdezte az apa.

- Számít? Az vagyok, akit a lányuk párjának választott.

         Az apa megrázta a fejét.

- Máshogy kérdezem. Micsoda maga?

         Feltámadt bennem a vérszomj.

- Komolyan érdekli? – kiáltottam – Legyen!

         Azzal átváltoztam. Ez lehetett az utolsó csepp a szülők poharában. Az anya némán összecsuklott a csempén, az apa pedig tátogva hátrált a falig és a levegőt markolászta a maga mellett lógatott kezeivel.

- Na, azért ennyire nem vagyok ijesztő! – vihogtam akaratlanul. Aztán a hajamba túrtam. – Basszus! Idegroncsokkal nem lehet beszélni.

- Nem olyan vészesek – szólt mögöttem ő – Ha kialusszák, lehet velük beszélni.

         Felé fordultam, félrebillentett fejjel néztem rá.

- Ha kialusszák…?

- Ha kialusszák – bólintott, és szipogott egyet – De nem fogják.

         Föltápászkodott a kőről és mögém nézett a szüleire. Nyoma sem volt a sírásának, csak a szeme volt egy kicsit piros. Elindult. Fürkészve néztem hideg tekintetébe. Aggódtam.

- Ez te vagy?

         Mellémért, felnézett rám. Megkereste a pillantásom.

- Én vagyok – a hangja meleg volt, szeretettel teli. A szeme is barátságosabb volt.

- Biztos ezt akarod? – megfogtam a tőlem távolabb eső vállát.

- Igen – megszorította a karom – Mindegyikünknek jobb lesz így. Ők összetörtek annak tudatában amit csináltunk, láthatod. Engem pedig eloldoz.

         Bólintottam és leengedtem a karom. Ő elindult feléjük. Megfordultam, és figyeltem. Ez érdekes lesz!

         Lassan ment feléjük. Letérdelt az anyja mellé és kisimította a szeméből a rakoncátlan hajtincseket. A nő hangtalanul könnyezett. Az egész jelenet valahogy nyugodalmas volt. Figyeltem az anyja érzelmeit, (istenkirály képesség) és döbbenten jöttem rá, hogy haldoklik. Elvesztette az élni akarását. Szerelmem átváltozott és közelebb hajolt a nőhöz, aki először adott neki életet.

- Kislányom… - lehelte az anyja.

         Ő megfogta anyja kezét és megpuszilta. Ő is könnyezett.

- Itt vagyok, anyu!

- Miért? – az asszony kérdése húsba vágó volt.

- Talán gyermeki naivságból. Talán mindig is ezt akartam.

- Én már nem akarok semmit – sóhajtotta az asszony elhalóan és lehunyta szemeit. – Fájni fog?

- Egy kicsit.

         Az anya erre már nem válaszolt. A lánya a nyakához hajolt, és egy határozott ámde gyöngéd harapással elmetszette a verőerét. A nő még egy utolsó, reszkető sóhajt hallatott, aztán végleg elcsendesedett. Ő összekulcsolta anyja kezeit, és a halott mellkasára tette őket. A nő arca békés volt. Szinte boldog.

- Ég veled, anyu! – sóhajtotta az ég felé fordított arccal. Utoljára megpuszilta anyja arcát, és fölkelt. Figyeltem az érzelmeit, és éreztem, hogy frusztrált lett.

         Most jön a neheze.

         Az apja, aki időközben magára talált, és odasettenkedett a telefonhoz. Már leütötte az egyest és a nullát, és épp megnyomta a hetest.

- Tessék, rendőrség! – mondta egy álmos hang.

- Ne! – felsikoltott és a villámcsapás sebességével száguldott át a szobán, kiverve apja kezéből a telefont és feldöntve az üvegasztalkát, ami csörömpölve tört össze. Viszont ő is a falhoz csapódott. Túl gyors volt. Egy fájdalmas ,,Au!” után megdörzsölte a vállát, aztán apját kezdte keresni, aki azonban megelőzte. Elkapta a karjait és a falhoz szorította. Hihetetlen teljesítmény. Egy köpcös, pocakos férfi egy 300%-on működő ember ellen. Na jó, ez a szuperember csak egy kislány és csak egy órája az, ami, ráadásul épp most szenvedett nem épp kellemes ütközést egy kőfallal. Így azért kiegyenlítettebbek az esélyek.

- Hagyjál! Eressz el! – kiabálta kétségbeesetten. A szeme nedves volt.

- Na és miért? – kiáltott vissza haragosan az apja – Hogy engem is megölj, mint anyádat?

- Muszáj…- nyöszörögte erőtlenül. Már hullottak a könnyei.

- És miért muszáj? – üvöltötte az arcába az apja – MIÉRT?

         Nem tudott felelni, csak egyre sírt. Az apja diadalmasan kihúzta magát.

- Ő mondta, igaz? – Ezzel rám célzott. – Tudtam! Majd emlékezz erre, amit most mondok: nem kellett volna meghalnunk. Mindig van választás.

         A szívet meghasító fájdalom iszonyatos üvöltése szakadt ki tüdejéből. Ellökte apja kezeit és a torkára vetődött. Dulakodtak egy darabig, a vér szanaszét fröcsögött mindenfelé a szobában, eláztatta a gyönyörű szőnyeget. Kis idő múlva a férfi kiszenvedett. Még arra volt ereje, hogy lezárja apja szemeit. Aztán elhatalmasodott rajta a kétségbeesés és görcsös, kibírhatatlan, öldöklő zokogás közepette vergődött a földön.  Térdre rogytam. A lelkünk egy egészet alkot, nem lehet, hogy csak a fele szenvedjen. Négykézláb, könnyáztatta arccal kúsztam oda hozzá. Mellézuhantam, és magamhoz húztam, a mellkasomhoz, hogy a szíve minél közelebb legyen az én szívemhez. Azt a mindent elborító kétségbeesést, és elviselhetetlen fájdalmat egy ember nem bírná ki. Azt hittem, mi is kevesek leszünk hozzá.

         Görcsösen szorította a kezem és rekedten suttogta:

- Nem bírom ki! Nem akarok így meghalni! – Erőt gyűjtött, hogy folytatni tudja. – Apunak igaza volt. Van választás. Ugye te sem akarsz meghalni? Sosem akartál.

- Nem akarok – suttogtam törékenyen – Élni akarok veled, mert… mert szeretlek!

- Én is szeretlek! – súgta halkan és megcsókolt. Könnyesen, hosszan és végtelenül gyöngén. Ez volt a legszomorúbb és legragaszkodóbb csók, amit valaha átéltem.

         Másra nem maradt erőnk. Bármi más fölösleges is lett volna. Szavak, tettek akkor nem értek volna semmit. Csak mi voltunk, és a könnyek tengere.

         Így ért minket a hajnal.

         Álomba sírva, ölelkezve.

De élve.

(2010)